A második világháborúban járunk. A honvédség bekapcsolódott a Szovjetunió elleni hadműveletekbe és a magyar csapatok olyan területeken állomásoznak, ahol ukránok alkotják a többséget és lengyelek vannak kisebbségben. A gyűlölet hullámai kicsapnak medrükből, és a tengelyhatalmi megszálló erők – köztük a magyarok – orra előtt az ukrán nacionalista mozgalom tagjai és a helybeli lakosok egyaránt a lengyel kisebbség (idősek, nők, gyerekek) lemészárlásába kezdenek.
A magyar honvédek igyekeznek megvédeni az ártatlanokat, miközben a magyar hadvezetés az ukrán mozgalommal is tárgyalni próbál. A kötet a nagy világégés és a magyar-lengyel kapcsolatok egy elfelejtett és idehaza szinte teljesen ismeretlen fejezetét tárja fel, mellyel a szerzők a volhíniai magyar embermentők emléke előtt szeretnének tisztelegni.
A második világháború előtt a széles körben termesztett, finom, kék szirmú lenvirágok a volhíniai mezők díszei voltak. Az 1940-es években ezeket a mezőket vér borította: az ukrán nacionalisták és az őket megsegítő ukrán parasztok által a Második Lengyel Köztársaság1 délkeleti végvidékének lengyel, többnyire falusi lakossága elleni népirtás áldozatainak vére.
Ennek a kivételes kegyetlenséggel elkövetett genocídiumnak a csúcspontja 1943 júliusában következett be Volhíniában, éppen a lenvirágzás időszakában. A len rendkívül rövid ideig, általában fél napig virágzik, ezért is vált több tízezer ember, főként nők, gyermekek és idősek barbár módon megszakított életének jelképévé.
