Füstkorom Legkelendőbb

Ebben a könyvben is – mint egyébként eddigi írásaim zömében – a közösség és az egyén (egy közösség és egy egyén) kapcsolatainak lehetőségét, olykor lehetetlenségét igyekeztem módszeresen, azaz a próza módszereivel körültapogatni, minél árnyaltabban vázolni, anélkül azonban, hogy a merev meghatározások egyszerűsítő eszközeit hívtam volna segítségül. Szereplőim nem „öntörvényűek”, hanem törvények, objektív törvényszerűségek útvesztőjében vagy nagyon is egyértelműen kijelölt (viszony) rendszerében igyekeznek megmenteni valamit abból, amit ők szabadságnak neveznek-vélnek. Helyzetbevetettségük számukra is nyilvánvaló, ezért a szükségszerűséget próbálják némileg lakályossá tenni egy életnyi albérlet idejére.
Így hát semmi sem lesz befejezetté, lezárttá, következésképpen legkevésbé maga a történet. Lényegében csaknem minden írásom egy nagylélegzetvételű regény ősködéből leszakadt, többé-kevésbé önálló pályán mozgó „szövegtest”.
Ezt a megírandó regény határozza-határozná meg: előjátéknak vagy vetélésnek tekintendő-e az elbeszélések jó része. Legalábbis a szerző számára.