Hajnal Gabriella Legkelendőbb

Mit tehet a művész, aki művészi önismerete kezdeteiben, a művészi termékenység első pillanataiban, a szent, tétova, mámoros, alázatos és gőgös kezdet-időben csak a mesét látta maga körül, a mesében élt, a szelíd, tündérkert-szagú, vadkapor, jázmin és napraforgó-szagú és rongyos lángcsipke-illatú virág-mesében, kék bársonylevelek-nyüzsgése növény-mesében, a sárkány-nélküli, farkas-nélküli, boszorkány-nélküli, ördögbak-nélküli, ártó és rontó, köd-szakállú, kígyófejű, denevérfogsorú, denevérszárnycsontváz-kezű törpe szellemek nélküli mesében, a boldog zöld almafák és lobogó arany-csipkefák zöld és arany levél-rengetegében, mosolyogva és bujdokolva, mint az arany-málingó, rózsapirók, az áhítatos és lobogó könnyű mesében, ahol arany-írásos csillagszövet-ruhában az álmok őgyelegnek, habos szent aranyrózsa-redőomlásban a jelenések tavaszi álmai, a májusi mámorok, nyár-hajnali harmatos csodák, zöld-szakállú és kék-szakállú vének és zöld-moha-hajú fiúk, szikrázó gyémánt-lapokból összeforrasztott ruhájú szüzek, arany-kezekkel és arany-arccal; mit tehet a művész, aki egyszer csak megérzi, megérzi egy halál-szagú, csont-szagú és csillag-szagú tiszta téli hajnalon, vagy a nyár őrült arany-örvényeiben fuldokolva és kavarogva, meglátja, tükörbe nézvén gyűrt, konok, könnyes arccal egy űzött reggelen, vagy tűnődése homályos kék tükrébe nézve meglátja ködökből-kisejlő homlokán a jelet, a fehér kréta-keresztet homlokán, a kijelöltetés és megjelöltetés fehér kereszt-üzenetét, amit a Termékenység Óriás Angyala írt hajnali homlokára, s látja még tágult és rémült szemekkel, fekete rémület-kráterekké szétolvadt pupillákkal a hegyes krétát szorító óriás köd-ujjakat is az iszonyú rózsa-recékkel, rózsa-vályukkal, rózsa-lécekkel, rózsa-csatornákkal, rózsa-körmökkel és hab-felhőkkel, hab-félholdakkal, látja egy sikoly-pillanatig, ahogy az óriás rózsa-ujjak az űrbe visszahúzódnak ismeretlen égő csillaghalmazok mögé; s aztán csak a fehér keresztet látja homlokán és sehol az űr csillag-pettyes őshomlokába csigaszarvakként visszaszívott óriás ős-ujjakat! És már tudja, hogy sárkányok, kanok, boszorkányok, csontvázak, emberevő törpék, emberhúst és emberszívet zabáló anyák és szellemek, lidércek, halál-lovak, buta kecskebakok, szamárcsődörré varázsolt remeték, csillagot-kukorékoló aranykakasok, sátánkutyák és ördög-anyakocától ellett ördögmalacok rajzottak szét visongva, röfögve és ugatva a mesében; tudja, hogy izzó kék virágot tett eddig-tetszhalott szívére a Teremtő Angyal, tudja, hogy a szív tetszhalott-húsába léket vágott az Angyal, s vadul és könnyesen egyre lejjebb ásva a szív tevékeny és mozgékony húsában, tüzes ásójával egyre mélyebbre vágva a szív titkos rétegeiben, a szívközépi tűz magzatburka felé ás a Feltáró Angyal kegyetlenül. S a szív izzó, rózsa-sugárzó gödrében csontok vannak és rothadó halottak, csontvázak vannak és penészes-hajzatú, zsíros fehér lárvákkal teleragadt-szőrzetű tébolyultak, sárkánydögök félig-elrothadt pikkely-ruhája, Tirannoszaurusz-koponyája, boszorkányok kanca-szagú és vizelet-szagú, félig elkorhadt alsószoknya-csipkeharangja, hogy ott rozsdás kések vannak, kardok és szögek, szikrázó fogsorpatkók és lángoló húsok, rongyok, füstök, tüzek, kristály-várak és feketén el kocsonyásodott virágkoszorúk derengnek elheverve fölnyitott ismeretlen mélyeiben és kibontott rétegeiben. Emlékek, jövők, mámorok, hitek halottasháza szívünk, rettenetek, tébolyok, halálok, rettegések és remény-embriók magzatburka szívünk.