A városportré egyben önarckép is: miközben a szerző Isztambul különös sorsán mereng, régi metszeteket és fényképeket nézegetve megidézi birodalmi múltját, fájdalmas szeretettel szemléli romos jelenét, csodálja nagyszerű íróit, s próbálja megfejteni a minden isztambulira jellemző melankólia, a hüzün érzését, a saját lelkébe is mind mélyebbre hatol.
Miért érezte magát mindig idegennek a saját életében?
Miért gondolta, hogy van benne egy másik világ, és létezik egy másik, igazibb Orhan?
Miből fakadt a bűntudat érzése és az érzékenység, mely a művészi pályára vezette – anyja minden tiltakozása ellenére?
Pamuk Isztambulja a világirodalomban páratlan módon meséli el egy város és egy ember lelkének fájdalmasan szép összefonódását.
