Olcsó Gázóra

Halász Péter színháza nem „Literaturtheater”. Komplex színház, amely minden lehetséges teátrális eszközzel él, s ezeket egységbe fogja. Kezdetben ez – egy alapvetően drámacentrikus, interpretáló színházkultúrában – nagy újdonság volt, ma már nem az; elvégre három évtized alatt sokat változott a magyar színház. Mégis van döntően megkülönböztető sajátossága: makacsul emberi alaphelyzetek, s ezekben emberi alapállapotok körül forog. Mégpedig gyakran olyan technikával, amilyet a „normál” magyar színházak – jó okkal – nem mernének megkockáztatni. Nincsen bevett magyar kifejezés erre a technikára, németül van rá pontos szó: „Zeitlupe”. A szótár szerint a filmmel kapcsolatban lassító kamerát, időnagyítót, időlassítót jelent. Halász színházával kapcsolatban – a mesterséges lassítás triviális képzetét elkerülendő – az időnagyító szót találom a legközelebbinek. A sisakkészítő gyönyörű felesége című darabban van két jelenet. Az egyik: „Nagymama átbotorkál a fotelhez. Lehuppan, hálóingét elrendezi, térdét betakarja, mert ugye az mégiscsak illetlen dolog, fedetlen térdekkel, még akkor is, ha egyedül van a szobában. Igazgatja a kispárnát a feneke alatt – vég nélkül. A párna az egyik karfáról a másikra vándorol, a derekánál van, a hátánál van, az ölében van. Valahol van. Végre kényelmesen ül.” A másik: „Nagymama az ebédlőasztalhoz biceg, a szoba közepére húzza a tölgyfa asztalt. Korát, képességeit és állapotát meghazudtoló rettenetes erőfeszítéssel felrámolja a székeket az asztal tetejére.