Tamási Áron az önálló erdélyi magyar irodalom megteremtését rendkívül fontosnak tartotta, és munkásságával jelentős mértékben hozzá is járult ehhez a célhoz. Úgy érezte, hogy nemcsak neki, de minden értelmiséginek, akinek idevaló földből gyúrta Isten a szívét, ezt a nemes célt kell elsődleges küldetésének tekintenie.
Egy helyen Erdélyt egy hatalmas, szomorú fenyőhöz hasonlította, amely csodát cselekszik a viharban. Azt vallotta, hogy a földet, amelyből ez a fa, és amelyből a székely ember sarjadt, neki, és vele együtt a többi elhivatott irodalmárnak kell fénnyel behinteni, és kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével, mint egy karácsonyfát, feldíszíteni.
Ebben a kötetben is úgy sorakoznak a szebbnél szebb Tamási-novellák, akár karácsonyfán a díszek. A füzért a havasok zordon tele és a téli ünnepek tematikája jelentik, az elbeszélések pedig, mint megannyi míves dísz és fénylő gyertya hirdetik a Haza, az Élet és végső soron az Ünnep szentségét.
