Harold Dearden. A segítő kéz. Egy orvos önarcképe. Budapest, [1941]. Dante Könyvkiadó (Pesti Lloyd-nyomda). 373, [3] p. Ford. Szinnai Tivadar. Félvászon. / Részlet a kötetből:
„Ha egy fél perccel később sikít, már meg se hallottam volna, hiszen holtfáradtan dőltem az ágyba és ilyenkor egy-kettőre elalszom. De még így is azt hittem, hogy képzelődöm. Felültem, egy gombnyomással megállítottam a villamos ventillátort és hallgatództam. A halk sikoly nem ismétlődött meg.
Utálom a moszkitó-hálót. Úgy érzem magam mögötte, mintha befalaztak volna. Gyorsan félrehúztam és megint füleltem, de hiába.
Felugrottam és kimentem az erkélyre. Igen, a szomszéd szoba világos volt. Egész biztos, hogy itt sikoltott valaki. Kihajoltam a korláton és most halk sóhajtozást hallottam. Amikor a hang zokogássá erősödött, elhatároztam, hogy közbelépek.
Általában nem szeretek más emberek ügyeibe avatkozni. Azt hiszem, legtöbb orvostársam hasonlókép gondolkodik. Elmultak már azok az idők, amikor kellemes izgalom fogott el, ha egy kisebb-nagyobb dráma közelébe kerültem. Sok éven át az volt a kenyerem, hogy idegbajos emberekkel foglalkozzam, nem is szólva a kórházi ápolónőkről, akik kiszámíthatatlan viselkedés tekintetében legalább annyi meglepetéssel szolgálnak, mint bájos nemük bármelyik más tagja. Fiatal koromban még felragyogott a szemem, ha egy utcai csődületben vagy más hasonló alkalommal felhangzott a kétségbeesett kiáltás: „Az Isten szerelmére, nincs itt egy orvos?” Erélyes jelentkezésemre tiszteletteljesen utat nyitottak és egy pillanat alatt jelentéktelen nézőből mentőangyallá léptem elő. Nagy érzés volt, de lassanként elvesztette varázsát, mint sok minden az évek során.”
