Hídépítők Árengedmény

Nehéz ​lenne pontos műfaji meghatározását adni ennek a könyvnek: regény?, esszé?, kortörténeti tanulmány? Egyik sem, mégis mindhárom egyszerre. Budapesten tartózkodó külföldi muzsikus beszélget idegenvezetőjével a „guide” mániájáról, szerelméről, a Lánchídról. A könyv tehát egyetlen párbeszéd, de a beszélgető partnerek közül csak egyik, az idegenvezető beszél; az író mesteri fogással elhagyta a muzsikus kérdéseit, közbeszólásait; teljes joggal, hiszen a válaszokból úgyis pontosan tudjuk, mit kérdezett, mit vitatott. A könyv a három hídépítő – Széchenyi István, a tervező: William Tierney Clark s az építő: Adam Clark – története, egy modern Macaulay modorában; az idegenvezető önarcképe, elsősorban azonban: a híd születésének, építésének története. A híd, „a XIX. század első felének grandiózus technikai alkotása” – ahogy minden lexikon tudja – a könyv főszereplője valóságban, jelkép voltában. Mert a híd és építőinek története egy kor története is, a reformkoré, a forradalom, az ellenforradalomé, hiszen amikor a hidat 1849. november 20-án megnyitották, Széchenyi a döblingi elmegyógyintézet foglya volt, az ország ura pedig Haynau, a „bresciai hiéna”.
A könyvnek két idősíkja van: a múlt és a jelen; a beszélgető partnerek nem Széchenyi hídját látják, hanem a felszabadulás után újjáépített Lánchidat. Minden téma, munka és forradalom, hazafiság és szocializmus, fejlődésének dialektikájában bontakozik ki; ez a jelképes híd nemcsak a Duna, hanem a történelmi idő két pontját is átíveli. S e könyv csakúgy, mint témája, a híd: mestermű.